Vissza a főoldalra






ketosz logo


Felhasználónév:
Jelszó:



Köröstarcsa épített környezeti értékei

Köröstarcsa épített környezeti értékei


 
Köröstarcsa épített környezeti értékei 


Egy település arculatát alapvetően történelme, a társadalmát alkotó emberi közösségek élő kultúrája és fő foglalkozási tevékenységi köre határozzák meg.
Minden település „egyedi és megismételhetetlen érték", évezredes fejlődési folyamat terméke. Önálló karakterrel és „légkörrel" rendelkezik. Köröstarcsa viszonylag „érintetlen", a korábbi modernizációtól fertőzetlen építészetű „falu" maradt, a jelentős infrastrukturális fejlődés ellenére.
A XIII. századtól - írásos feljegyzések által bizonyítottan - létező település mindig is jellegzetesen körösi halászfalu volt.
A településszerkezetet északkeleti-északi oldalról behatárolják az élővizű Kettős-Körös és a mai nevén Paprév-zugi holtág, melynek valamikori élettere mentén alakult ki az alföldi településeket övező helyi kertség. A tiszai és körösi folyamszabályozások idején vízmentesített határban keletkezett termőföld többlet hatására agrártermelővé átalakult települési társadalom ma is jellemző. A táj végső képét a kiépített magas védgátrendszer, a XX. századi duzzasztógát létesítések következtében kialakult egyenletes vízmagasság és az ehhez alkalmazkodott természetes növényzet adja.
A település zárt jellegű, a védő körtöltésen belül található csaknem minden települési funkció.
Madártávlatból a folyó áramlatával szemben úszó hal képét mutatja a belterület.
A település három egységre tagolható, a már említett zárt kertségen kívül a régi és az újabb épített környezetre, lakó- és más funkciójú területekre. Az ősi, hagyományos településű lakótömböket a folyó és a holtág, valamint a mai Deák és Dózsa utca által határolt terület foglalja magába. Ezen a térségen belül a szabálytalan telekméretű, úgynevezett „halmazos" - kusza halmaz típusú - településszerkezet a jellemző. A zegzugos, görbe nyomvonalvezetésű, szűk és változó méretű utcácskák, zugok alkotta településrészt kettészelő 47-es út körösi átvezetése mentén kialakult zavartabb szerkezet elsősorban intézményterületként funkcionál, így nem annyira feltűnő a modernizált környezet a vasbeton ívhíddal.
A település másik, újabb keletű, szabályos telekosztású, sakktáblás rendszerű része több ciklusban épült ki, de itt is megtalálható a korábbi építési jelleg és stílus továbbélése.
A település emberi léptékű, szabályos, környezettel harmonikus, esztétikus megjelenést mutat akár közúton, akár a Kettős-Körös víziútján közelítjük meg. A folyásirányból történő megközelítést előre jelző „jegenyenyáras" kiemelkedő értéke a falunak, a bevezető kanyarban kitáruló panoráma, a folyton változó archaikus képhatások megismételhetetlen látványt nyújtanak.
A régi településközpont „belső" faluképei közül a legjellemzőbbek a Községháza-öreghalász csárda, a mögötte sejlő Paprév-kertek és a Liget, a Református templom környezete a 70 éves iskolaépülettel, a parókiával és a közeli régi házakkal.
Az egész településre, de kivált a halmazos településrészen karakteresen jelenik meg az alföldi fésűs telekbeépítés, az eredetileg utcavonalas, homlokzatbejárós, egy és két kisablakos előreugró, vagy felfutó, díszített deszka- vagy vakolathímes egyszerű párkánytagos oromzatú, földszintes, nyeregtetős házformával.


Elszórtan vannak faoszlopos elő- és oldaltornácos, faoszlopos filagóriás oldaltornácos, valamint ennél is régebbi helyi, vagy más táji eredetet mutató épületek. Az egyszerűbb, a halász-időszak szegényesebb lehetőségeit reprezentáló házak mellett találhatóak utcára merőleges gerincű keramit homlokzatos és utcatengellyel párhuzamos gerincű paraszt-polgári házak, módos gazdák hajlított házai is.
Néhány, a környezeti stílusba nem illeszkedő új épületek mellett gyakoribb a település karakterébe illeszkedő modern - avagy immár posztmodern - épületek megjelenése, a környezet homlokzati architektúrájának elemeit újraértelmezően hasznosítva. A legrégebbi lakóház - igaz már módosultan - a református templom környezetében, annak építési korából való, a szájhagyomány szerint 1777-ből. Az eredetileg tornácos, gádor-szabadkéményes, szoba-konyha-szoba beosztású nádfedeles ház mindezekben átalakított. Még az eredeti oldaltornácot, a már besüppedt, alulgerendázott, felül mestergerendás alacsony építésű födémet, valamint a tapasztott oldalfalakt és mennyezetet mutatja. Mellette módosgazda alápincézett, a század elejének stílusában épített, körben tornácos, faoszlopos, díszített deszkahomlokzatú hajlított háza található, sajátos motívum kinccsel.
Az 1982-es faluképvizsgálat által legjellemzőbbnek talált, lakóházakat tartalmazó útszakaszok közül kiemelésre érdemes a főteret határoló Kossuth-Kálvin-Templom-Paprév utcák térsége, a Kassai utca eleje, a Petőfi utca, az Arany János utca csaknem egésze, a Deák utca középtája, a Rákóczi utca két végének térsége, a Széchenyi utca egyes zónái, valamint a Puskin és Berényi utca eleje. A középületek folyamatos karbantartása - eredeti jellegük megőrzése mellett - eredményezi, hogy a Községháza és az Általános Iskola épülete kiváló állapotú.
Örökségünkkel okosan kell gazdálkodnunk. A múlt értékeire támaszkodva, a történelmi falukép megőrzésével, a természeti táj védelmével kell az itt élők életminőségén javítani, a jó közérzetet biztosítani. Lakóhelyük ettől egyedi. Ez mindannyiunk érdeke.

„Állj elő Vén Márkus!..."

Arany János: A hamis tanú című költeménye 1852-ben keletkezett a nagykőrösi ballada korszak nyitányaként. Témáját az Új Magyar Múzeum 1851. évi számában található Szabó Károly: A magyar helynevekről című írása adata, amelyben részletesen leírja a tarcsai nép ajkáról általa jól ismert határper mondát.

"E regét következőleg hallottam: Régen, talán már száz esztendeje is lehet, midőn még a föld bőven volt, s az emberek a határokkal nem gondoltak úgy, mint most, a körösladányiak a tartsai határ egy részét magokénak tulajdoníták, miből villongás támadván törvényre kerül a dolog. Az öreg Márkus volt a ladányiak tanúja, ki is, miután a csizmájába a talpa alá előre ladányi földet tett, hogy majd ne hamisan esküdjék, a hely színére a bírósággal kiment, s ott az élő istenre megesküdött, hogy azon föld, melyen ő áll, körös-ladányi föld, s rettentően átkozá magát, hogy ha igazat nem mond, testét a föld ne vegye be, hanem azon örvény nyelje el, melynek közelébe áll, s lelke nyugodalmat ne találjon. A bíróság ezen eskü szerint csakugyan a ladányiaknak ítélte a földet. Nemsokára ezután az öreg Márkus meghalt, temetésére roppant nép gyűlt, s az egész szertartás szép renddel végbe ment, midőn azonban már a koporsót a sírba eresztették, s a sírásók a földet rá kezdték volna hányi, egyszerre csak az egész nép csodálatára a koporsó a földből felvetődött, s a holttest a koporsóból kizuhanva egyenesen azon örvénynek tartott, hol az öreg életében hamisan esküdött, s ott annak fenekére szállott. Így átka, mit magára mondott, csakugyan teljesült. Azóta is, kivált holdvilágos éjenként gyakorta látják őt a halászok az örvényből fölmerülni, kikhez minthogy életében is mindig izgága volt, rendesen e kötődő kérdést szokta intézni: Oldjak-e vagy kössek? S ha tapasztalatlan halászlegény azt találja felelni: oldjon, az egész hálót úgy megbontja, hogy egyetlen szállá változik; kössön, a hálót olyan csomóba gombolyítja, hogy soha többé ember ki nem bontja. Ezért nevezik ezt az örvényt Márkus örvényének."

A mondának van történelmi magva, egy valódi határper Tarcsa és Ladány között 1728-ban. Ebben az időben sűrűn versengtek a szomszédos községek a török időkben elpusztult falvak, puszták birtoklásáért, és egymás területéből is szívesen kihasítottak volna egy-egy darabot, hiszen a határjeleket kevesen ismerték és igen nehéz volt az azonosításuk.
A Békés Megyei Levéltárban jegyzőkönyv őrzi ennek az 1728-ban lefolyt eljárásnak az emlékét. A vitás határ a régi Sebes-Körös melletti Mihályhalmától Lapály-Laponyag, azon túl Gájácsfok volt. A kiküldött két megyei biztos előtt tanúkihallgatásra is sor került: Juhos István "igaz letett hüti (esküje) után vallja, és levetvén csizmáját (amint az szokás) állván a Lapály-Laponyagra, állítja, hogy ott laktában régi üdőben úgy élték s bírták s tartották Körösladány és Tarcsa között a határt..."
"...A mási tanú Juhos Mihály ugyanígy vallott..."
"...A harmadik tanú, a körülbelül 60 éves Márkus János köröstarcsai lakos úgy vall, mint az első és második tanú..."
"...A negyedik tanú Kiss Ferenc is hasonlóképpen vall..."
A jegyzőkönyv szerint mind a négy tanú tarcsai lakos, vagy az volt azelőtt.
Ez a tény már eleve azt sejteti, hogy semmi esetre sem esküdhettek a ladányiak javára. Karácsonyi János ismerte ezt a jegyzőkönyvet, és a Békés vármegye történetét feldolgozó művében az első tanúra vonatkoztatja a Vén Márkus alakját. Talán elkerülte Karácsonyi figyelmét, hogy a harmadik tanú neve Márkus János, s csakis ő lehet mondánk névadója. A vitatott határ helynevei alapján Karácsonyi rámutat, hogy ez a jóváhagyott határ megegyezik az 1479-ben is rögzített határvonallal: Körösladány felől a Böngösd és a Gyács-folyók, továbbá Mihálymolna-halom.
Köröstarcsa régi és mai határait tekintve, éppen ez a Ladány felőli határszakasz a legrégebbi és legállandóbb, szemben a nyugati és déli határokkal. Ezek alapján megállapítható, hogy az 1728-as határjárás megerősítette a korábbi határt, de a Márkus mondából az tetszik ki, hogy a tarcsaiak egyáltalán nem voltak megelégedve a Vén Márkus vallomásával. Szabó Károly 123 évvel a per után közli az élő mondát. Ez éppen elég idő ahhoz, hogy a megszaporodott lakosságú község szűknek érezze saját határait. De a monda bizonyosan sokkal régebbi. Az egykorú népi gondolkodásban nagyon erősen, és több évszázadon át kellett éljen ez a hamis tanúskodás súlyos vádját. Ebben a határperben Almássy Márton táblabíró, élvén a gyanúperrel, "amint az szokás" lehúzatta a tanúkkal a csizmájukat, és a vitás földön mezítláb állva kellett megesküdniük.
Ez a tény vezethette Győrffy Istvánt - jeles néprajztudósunkat - arra, hogy az egész Márkus históriát korábbra tegye. Szerinte az 1479-es határjárás során történhetett, hogy a Ladányiak hasítottak ki egy darabot a tarcsai határból. Győrffy viszont nem ismerte az 1728-as határper jegyzőkönyvét.
Más "hamis tanú" mondákkal összevetve a Vén Márkus a legszínesebb és a balladai motívumokat leginkább hordozó mű. Ez nem véletlen, hiszen a többi monda csak száraz jegyzőkönyvi részletekből villan elénk, míg Arany a témát a mondát közvetlenül ismerő, körös-vidéki magyar ember szája, pontosabban írása után dolgozta fel. Ő a kitűnő és jó tollú magyar ember, Szabó Károly, aki Köröstarcsán született 1824-ben a református lelkész fiaként. Neki és természetesen Arany Jánosnak köszönhetjük, hogy fennmaradt a Vén Márkus mondája.